A minőség már a dobozoknál elkezdődik, amelyekben a hangsugárzók megérkeznek. Ebben a két, egyenként közel húsz kilós dobozban a hangfalak nem a szokásos, habszivacs ágyban, hanem annál jóval nehezebb és több védelmet nyújtó szivacsőrlemény elemek közt pihennek. A védelem olyan átgondolt, hogy még a magassugárzók elé is jutott egy-egy narancssárga műanyag pajzs, ami a kicsomagolás viszontagságaitól védi a 28 mm-es lágy dómot.
Miután pedig túllendültünk a kidobozoláson, elkezdhetjük az összeszerelést. Ehhez a forgalmazó egy pár Dynaudio Stand 6-os hangfalállványt is biztosított.

Külső, tulajdonságok.

A Dynaudio C20-as egy állványra helyezhető, kétutas hangfal egy 18 centis mélyközép sugárzóval és egy 28 mm-es lágy dómmal. A vágási frekvencia 2200 Hz-re van belőve és a frekvenciamenet szerint a C20-as 39-23000 Hz-ig mindent megszólaltat, amit a jelforrástól kap.
A dobozok hátulján a felső harmadban helyezkedik el a reflexnyílás, amit kis szoba esetén, ha a nincs elég helyünk a fal és a hangfalak közt, érdemes egy szivacshengerrel tompítani, mert meglepő, mennyi mélyet kapunk ezekből a 30 literes dobozokból.

Itt, hátul találjuk még a masszív, természetesen banándugó fogadására is felkészített csatlakozókat. Csak kettőt, így bi-kábelezésre itt nincs lehetőség.
A borítás öt féle színben rendelhető. A diófa és a fehér tölgy mellett feláras színváltozatok is vannak, mint a zongoralakk fekete és a fehér, vagy a magasfényű rózsafa és szürke tölgy.

A tesztkörnyezet

A C20-asokat nagyon változatos műsorforrásokkal hajtottam meg. Erősítőként egy Plinius Inspire 980-ast használtam, ami egy hálózati funkciókkal is felvértezett, nagyon jó minőségű darab. Ennek köszönhetően a Marantz CD-17-es és a Pro-Ject THE Classic lemezjátszó mellett egy Qnap NAS-t is befoghattam a tesztre. Így a hanglemezek és CD-k mellett FLAC állományokat is megszólaltathattam, ami egy külön érdekes színfoltját adta a hétnek, amíg a rendszer nálam vendégeskedett.

Hallgassunk egy kis zenét

Miután eleget méltattam a hangfalak külsejét, itt az ideje, hogy ejtsek néhány szót a hangzásvilágról is.
A tesztet egy igazi klasszikussal kezdtem. Dave Brubeck Take Five-ja szólalt meg 180 grammos vinylről és bűvölt el már az első pillanatokban, amikor még csak a dob és a zongora szólt. Amikor pedig Paul Desmond beszállt az alt szaxofonján, na az egy csodás élmény volt. Az az egyedülálló, picit fátyolos hangzás olyan tökéletesen szólal meg, hogy önkéntelenül is körülnéztem a szobában, hogy megnézzem, nem bújt-e el véletlenül valaki egy szaxofonnal valamelyik bútor mögött. Miután meggyőződtem arról, hogy egyedül vagyok – és igy sajnos senkivel nem tudtam megosztani az élményt – folytattam is a tesztet. Mégpedig egy újkori klasszikussal. Sikerült nemrég megszereznem az Interstellar című film zenéjét (Hans Zimmer) szintén jó kis „bakelit” verzióban. Fel is tettem gyorsan és vártam, mi lesz.
Aki ismeri ezt az albumot tudja, hogy az időnként megszólaló orgona miatt borzalmas dinamikát kell kiállnia a hallgatónak és a rendszernek egyaránt. A rendező ezt ügyesen bele is építette a filmbe, nem mindennapi hangulatot teremtve ezzel a moziteremben. Ezt a dinamikát a Dynaudio C20-as olyan gyönyörűen tolmácsolta, hogy szinte magam előtt láttam a végtelen űrben Matthew McConaughey siklóját. Éreztem a feszültséget és az erőt, ami a közeli fekete lyukból árad. Erről pedig eszembe jutott egy érdekes gondolat.

Egy igazi rocker

Jelforrást váltottam és előkerestem a kedvenc Nine Inch Nails cd-met, ami természetesen az 1994-es kiadású Downward Spiral volt. Amikor a korong megpörgött, és a Closer nyitó akkordjai belerobbantak a szoba levegőjébe, már tudtam, hogy ez egy nagyon jó döntés volt. Trent Reznor zenéje egy olyan rendszeren szólalt meg, amit igazán megérdemelt. Brutális mélyek teremtek valahol a szoba levegőjében, a magasak nem csilingeltek, hanem szinte csörömpöltek, mint egy falhoz vágott kristálypohár, és a torzított gitárjátékon itt most egyértelműen lehetett hallani, hogy ez pontosan olyan torz, ahogyan azt a hangmérnök kitalálta.

Ezen az élményen felbuzdulva már eleve több féle zenei stílussal bombáztam meg a hangfalakat, amikor átálltam a NAS-on található FLAC fájlokra.
Volt itt Dream Theater, Mike Oldfiled, de még egy kis Jean Michel Jarre is, az eredmény pedig minden alkalommal ugyanaz. Nagyon szép, kiegyensúlyozott hangzás, erőteljes dinamika, tiszta magasak és erős mélyek, még alacsony hangerőn is.

Összegzés

A Dynaudio Contour 20-as egy tökéletes, mindenes. Állványos hangsugárzóként alacsony hangerőn is kiváló minőségben szólal meg, de erőnek sincs híján, amit mindenki megérezhet, aki egy kicsit komolyabb teljesítményre kapcsolja az erősítőjét. Nagyon fontos, hogy a C20-as nem igényel erőművet. Érzékenységének köszönhetően egy kisebb erősítőről is szépen szól, így akár egy csöves erősítővel is könnyen megbarátkozhat.
A C20-as igazi erőssége azonban mégsem ez. Sokkal fontosabb, hogy ez egy műfajfüggetlen hangfal és mint ilyen, a „mindenevők” kedvence lesz. A komolyzenei művek sokrétűségét kivételes eleganciával szolgálja ki, ugyanakkor a legkeményebb zenék sem fognak ki rajta. Ilyenkor kőkeménnyé válik és keresetlen őszinteséggel tolmácsolja a rock zenekarok legdurvább riffjeit és dobszólóit. A legfontosabb dolog talán, amit erről a dobozról tudni kell: Aki ezt választja, annak nagyon sokáig nem kell azért aggódnia, hogy a hangfal lesz a leggyengébb szem a hifi-láncában. És mi más lenne fontos egy vérbeli hifista számára?

Dynaudio Contour 20
Kétutas állványra helyezhető hangfalpár

Technikai jellemzők: 

Tesztértékelés: (max. 100 pont adható)

Tesztösszesítő:

Röviden és velősen:

Kiváló hang

Minőségi kivitel

Széles színválaszték

sztereomagazin.hu